A beszéd művészete
Fischer Sándor
A beszéd művészete
 |
(Vörösmarty) |
BEVEZETÉS
Vörösmarty Mihály fenti szavai 1837-ben szólnak
a magyar beszéd leghivatottabb tolmácsolóihoz, a színészekhez.
S hogy a beszéd valójában "hatalom", azt Démoszthenésztől
napjainkig a színészek, előadók, szónokok, pedagógusok, vagyis
az élőszó mesterei is bizonyítják. Az élőszó ereje sokban fölülmúlja
az írásos megnyilatkozást. Az élőszóbeli, művészi előadás, az
emberi hang és beszéd a leírt szöveg minden szépségét képes
megeleveníteni; a beszéd színei, finom árnyalatai, sokrétű ritmusmegoldásai
a szöveg minden gazdagságát feltárhatják. Az emberi hangok lelki
visszhangjával a holt betűk nehezen versenyezhetnek. A színikritikusként
is kitűnő Bajza József írja: ". . .az életnek szellemibb
és bensőbb eleme a beszédnél semmi nincs". Az emberi
gége a legnemesebb hangszer, az emberi hang és beszéd a legszebb
muzsika, s valójában hatalom. Kikerülhetetlen hatása alá kerül
minden emberi lény a csecsemőkortól a higgadt öregség gondolatokat
és érzelmeket lelassító koráig. Az újszülött mosolyog az anyai
hangokra, az érett ember teljes életét beszédével irányítja,
az idős kor a hanggal, a beszéddel és a gondolattal mint belső
beszéddel idézi egész életét.
A XX. sz. második felében már
csaknem hárommilliárd emberből ömlik a szó, s mindenütt jelen
van, ahol az ember alkotó módon új filozófiát, új gondolkodásmódot
teremt, fejleszti a tudományt, formálja az új művészetet. A
nyelv élőszóbeli művelésével nemcsak az előadók kiterjedt hálózata
fejleszti a beszéd technikáját és művészetét, teremt új hanghatásokat,
új kiejtési normákat, hanem egy-egy nyelvközösség beszélő tagjai
napi életükkel öntudatlanul is alakítják, segítik a szókincs
növekedését, a kifejezések gazdagodását, a beszédritmus változását,
az élő nyelv kikristályosodását.
A nyelv és a beszéd az emberi
társadalom közös alkotása - kizárólag az emberé, a homo sapiensé
-, s a beszélés gyakorlata által fejlődik, változik, alakul.
Az emberi kultúra történetében a nyelvet szándékos műveléssel
írók, költők, tudósok alakítják, gazdagítják; élőszóbeli, hallható
formáját, a beszédet pedig a szóbeli előadás művészei. Korunk
széles körű lehetőséget nyújt a beszédművészet kifejlesztésére,
s közben egyre nagyobb követelményeket támaszt a beszéd hivatásos
művelőivel szemben. Ezért elengedhetetlenné vált a beszéd technika
tudatos módszerének kidolgozása. A technika példátlan iramú
fejlődése nemcsak lehetőségeket kínál, de problémákat is okoz.
A színház mellett megjelenik a film, a rádió, a televízió, s
megannyi új beszédproblémát vet fel. Jellemző, hogy a némafilmek
egy-egy világhírű művésze a hangosfilm színrelépésével egy csapásra
eltűnt a közönség elől csak azért, mert akusztikai megjelenése
- hangja és beszéde - messze mögötte maradt addigi, csak vizuálisan
érzékelt játékának.
De a beszéd nemcsak akusztikai
síkon jelent élményt, hiszen egyben leglényegesebb kifejező
mozgásunk is. A gondolat mint belső beszéd, külsei beszédaktivitást
vált ki, perifériás izommozgást hoz létre. A beszélés maga is
cselekvés; a beszélő ember aktív izommunkával, fizikai cselekvésével
lelki, belső cselekvést fejez ki. Beszédaktivitásunk újabban
a szellemi és politikai élet rendkívül fontos tényezőjévé vált.
De csak ott válhat általános aktív tényezővé, ahol gyökerei
az egész népből táplálkoznak. Valójában a beszédműveltség szociológiai
probléma. Vékony szellemi réteg nem képes általános beszédkultúrát
teremteni; az egész nemzet tevékeny részvétele szükséges hozzá.
A beszéd kiművelése egy ember részére technikai feladat;
egy nemzet részére a szellemi fejlődés nélkülözhetetlen
eszköze. A magyar nép számára ez a beszédművelődési folyamat
csak a XVIII. sz. vége felé indult el, s akkor is csak egy kis
csoport küzdelemmel teli gondjaként (1790-ben alakult meg: Kelemen
László színtársulata, az első magyar nyelvű színház). A magyar
beszéd fejlődése elé továbbra is súlyos akadályok gördültek.
Kevesen igényeltél;, s még kevesebben voltak, akik a helyes
és szép beszéd kialakítását segítették. A bíráló Vörösmarty
1840 körül keményen és elfogulatlanul ostorozza legnagyobb színészeink
hibáit is, de ebből is csak az derül ki, hogy "a szótagok
kellemetlen nyújtása, éneklése..." az ő korában csakígy
általános volt, mint két évszázaddal előbb a pataki iskola növendékei
között.
A magyar nyelv és beszéd művelői,
tudósok, írók és esztéták továbbra is gonddal figyelik, és haragos
szóval bírálják a kiejtés hibáit, a magyaros beszéd elsatnyulását.
1856-ban Greguss Ágost és Kemény Zsigmond élesen támadják a
két kiváló színművészt, Lendvay Mártont és Egressy Gábort egy
hangsúlyhiba miatt ("Pesti Napló hangsúlypöre"). Az
ilyen és hasonló jellegű bírálatok azonban alig hatottak a magyar
nép beszédkultúrájára. 1925-ben Simonyi Béla kénytelen megállapítani,
hogy iskoláinkban sok a beszédhibás tanuló. Ha pedig arra gondolunk,
hogy iskoláink tanulóinak beszédkultúrája ma is igen alacsony
színvonalon áll, akkor nem állíthatjuk, hogy valójában sokat
tettünk nemzeti beszédműveltségünk emelésére. Nem elég azonban
a hibákat nagy általánosságban megállapítanunk. Egyfelől részletes
és pontos elemzést kell adnunk a hibák eredetéről és természetéről,
másfelől helyes módszertani útmutatást kell kidolgoznunk a beszéd technika
fejlesztésére. Ha azonban ezek a módszertani gyakorlati ismeretek
a társadalomnak csak nagyon kis rétegéhez jutnak el, nem várhatunk
általános színvonalemelkedést. Tapasztalatunk szerint a beszéd technika
mércéjét két - szorosan összefüggő szakterületen kell sürgősen
igen nagy mértékben emelni ahhoz, hogy a fejlődés az egész magyar
társadalom beszédszínvonalán aránylag rövid időn belül érezhető
legyen. Az iskolák (főiskolák, egyetemek) és a színházak (rádió,
televízió) működési területeire gondolunk. A kettő dialektikus
kölcsönhatásban áll egymással. Egyrészt a felnövő nemzedék csak
kiválóan beszélő színészeit, művészeit fogadja el példaképül
a beszéd gyakorlatában, másrészt jól beszélő művészi társadalom
csak az iskolákból helyes beszédkultúrával kikerülő nemzedékből
fejlődhet ki. A pedagógusoknak kell tehát az egész nemzetet
magas nyelvi-beszéd technikai színvonalra emelni, hogy a belőle
származó színészi társadalom a beszédművészet legmagasabb fokára
juthasson el. Az utóbbi évtizedekben az iskolák és a színházak
beszédnevelő hatását nagymértékben egészíti ki a beszédfórumok
egész sora. Az irodalmi színpadok, a szónoki emelvények, a rádió
és a televízió hivatott előadói oly széles körű nyilvánossághoz
szólnak, hogy beszédnevelő hatásukkal igen komolyan kell számolnunk.
Viszont ennek a "széles körű" társadalomnak beszédszínvonala
mégiscsak a pedagógusok és a színészek munkája nyomán alakul
ki.
Minden beszéddel foglalkozó
tudomány a maga sajátos kutatási és tárgyalási módjával járul
hozzá a beszélés folyamatának vizsgálatához.
Az élettan (fiziológia)
arra ad választ, hogy milyen élettani mozgások hozzák létre
a beszédet; melyek azok a mechanizmusok, amelyeknek élettanilag
(biológiailag) helyes működése a beszédet lehetővé teszi; a
beszéd szervei milyen működést fejtenek ki egészséges állapotban,
és hogyan kapcsolódnak egymáshoz működésükben; mi szabályozza
tevékenységüket, s hogyan hatnak a beszélőre és hallgatóra.
A lélektan
(pszichológia) a beszédet mint lelki jelenséget. tevékenységet
vizsgálja, annak fiziológiai összefüggéseivel, társadalmi és
egyéni jegyeivel. Kutatja az érzelmi, értelmi és akarati törekvések
megjelenését a beszélés folyamatában.
A beszédpszichológia azokat az egyéni sajátosságosat tárgyalja, amelyek az egyes
emberek beszédét a másikétól megkülönböztetik. Kutatja a beszélés
okait, feltételeit és lehetőségeit, a beszéd viszonyát a nyelvhez,
a gondolkodáshoz, a megismeréshez, az íráshoz és az olvasáshoz.
A nyelvtudomány vizsgálja a nyelv eredetét, a nyelv és a beszéd
kialakulásának folyamatát (diakronikus szemlélet), valamint
egy-egy kornak, így a jelenkornak is, nyelvi tényeit s azoknak
akusztikusan hallható megnyilvánulását, a beszédet (szinkronikus
szemlélet). Ily módon, nyújt segítséget a beszéd fiziológiai
működésének vizsgálatához, a hibák föltárásához, sőt még a javítás
munkájához is.
A hangtan (fonetika
és fonológia) segít a beszéd sokrétű működésének elemzésében,
s mint ilyen, a beszédművészet elengedhetetlen támogatója. A
fonetika a beszéd hangjainak alakjával, tehát
élettanilag megformált képzésével és fölfogható hangjelenségeivel,
a fonológia a beszédhangoknak a szavak alkotásában betöltött
szerepével, funkciójával foglalkozik.
A logopédia a beszédhibákkal foglalkozik, és a kóros elváltozásokat gyógyítja;
a gyógypedagógia (defektológia) egyik ága. Olykor alig lehet
kideríteni, hogy egy-egy beszédhiba javítása a beszédtechnikus
vagy a logopédus hatáskörébe tartozik-e. Ha a beszédhibát a
központi idegrendszer sérülése vagy szervi elváltozás okozza,
akkor javítása föltétlenül a logopédia (esetleg a foniátria)
feladata. Ha idegrendszeri vagy szervi elváltozás nem áll fenn,
akkor a beszédhiba a beszéd technika szabályos módszerével és
gyakorlataival javítható. A beszédtechnikusnak a hangok tökéletes
skáláját kell kialakítania, míg a logopédusnak a nem hivatásos
esetek nagy többségében általában meg kell elégednie egy egy
hozzávetőlegesen jól kialakított beszédhanggal (pl. egy sz vagy
r elfogadható ejtésével), vagy egy beszédritmus közepes megoldásával.
Ha a logopédus hivatásos előadóval vagy művésszel dolgozik,
akkor minden tekintetben tökéletes, "színpadképes"
beszédig kell eljutnia. Ahol a logopédus rendszerint már befejezte
a javítás munkáját, a beszédtechnikusnak általában ott kell
elkezdenie.
A beszéd technika, felhasználva az élettan, a lélektan,
a nyelvtudomány sajátos kutatásait, megfigyeléseit, általános
(társadalmi) és egyéni törvényszerűségeket állapít meg a beszélés
folyamatáról mint élettani funkcióról ; figyelembe veszi a fizikai
hangtan (akusztika) eredményeit, sőt a beszédszervek kóros elváltozásával
foglalkozó (orvosi) foniátriát is.
A beszédtechnika különbséget
tesz a magánember és a hivatásos művész beszéde között. Valójában
- és gyakorlatilag - a beszéd hivatásos művelői számára ad elemzést
(dianózist) és javítási módszert (terápiát). A beszéd technika
legújabb módszertana nemcsak azt a célt tűzi maga elé, hogy
általános megállapításokat tegyen a beszéd gyakorlati megvalósításáról,
hanem végigkíséri egy nyelvközösség beszédbeli megnyilvánulásait,
bizonyos normákat állapít meg, és a hibás eltérések javítására
gyakorlati módszert dolgoz ki. A javítás azt jelenti, hogy a
helytelenül beidegzett működéseket leépíti, és kialakítja a
beszéd művészi megvalósításához szükséges helyes funkciókat.
A beszéd magasrendű technikájának
megteremtése nem lehet öncél. Kialakítását az teszi szükségessé,
hogy a legmagasabb szintű beszédművészet számára rendkívül differenciált
kifejezési eszközt hozzon létre. Az előadó, a szónok, a pedagógus
munkásságától a legkiválóbb művészi fokot megkövetelő színészi
gyakorlatig, a megoldások számos árnyalatára van szükség. Minél
sokrétűbb és színesebb megoldásokat kíván az előadás anyaga,
annál magasabbra kell emelnünk a technikai mércét. Tökéletes
beszéd technikai képességről csak akkor beszélhetünk, ha az előadó
minden beszédfeladatát problémamentesen oldja meg.
A beszédművészének munkaeszköze az emberi hangokkal megvalósított
beszéd, érzelmi, gondolati és akarati törekvéseinek megközelítően
pontos kifejezési eszköze, a formát megvalósító lehetőség.
Az egyéniségnek megfelelő és ugyanakkor a mindenkori mondanivalót
híven tolmácsoló beszéd technika kialakítása gyakran hosszú,
nehéz és fáradságos munkát igényel.
Ajánljuk ennek a fáradságos,
de szép munkának elvégzését mindazoknak, akiknek fontos a magyar
beszédkultúra ügye. De fokozottan felhívjuk a hivatásos beszélők
figyelmét arra, hogy beszédművészetük döntő mértékben járul
hozzá a nemzet beszédműveltségének kialakításához, elmélyítéséhez.
