Beszéd és Beszéd

Magyar Nemzet, 1993.május 8..


VATHY ZSUZSA

Beszéd és beszéd


Januárban meghívót kaptam a HangÁr elnevezésű beszédtechnikai iskola és műhely megnyitására. Miért, miért nem, nem mentem el. Vagy más dolgom volt, vagy otthon tartott a restség, ki tudná májusban megmondani, miért nem csinált meg valamit januárban.


A HangÁr - a szó eredeti jelentése repülőgépek, léghajók garázsa és szerelőcsarnoka - azóta is működik, részint mint beszédalkotó műhely, részint mint hang-színiakadémia. Ez a furcsa szóösszetétel azt akarná kifejezni, hogy olyan színioktatásról van szó, amelyik előtérbe helyezi a hang- és beszédművészetet. A színésztanulók heti harminchat órában technikai, mesterségbeli és különféle hanghasználati oktatást kapnak, kitűnő művészektől tanulják a hangképzést, a hangmesterséget, beszédtechnikát, továbbá a művészi beszédet, a színészmesterséget, háttértudásként pedig az irodalmat.


Nincs ebben semmi rendkívüli, tizenhat gyerek, aki színész szeretne lenni, és nem a Színművészeti Főiskolán teszi ezt, hanem a már szép számmal működő magán- és színiskolák egyikén. Talán még abban sincs, bár tiszteletre méltó gesztus, hogy az I. Kerületi Önkormányzat az oktatáshoz - méltányos bérért - rendelkezésre bocsátott egy tíz éve üresen álló lakást a Vérmező utcában. Ezt a HangÁr "kigondolója" és beszédtechnika tanára, Lantos Erzsébet saját kezűleg festette, meszelte ki, és rendezte be iskolává.


Ami ezen kívül figyelemre méltó, hogy a színiskola mellett működik egy műhely is üzletemberek, tanárok, jogászok, teológusok, menedzserek és leendő politikusok oktatására. Olyan felnőtt "tanulók" jönne ide, akik a nyilvánosság előtt gyakran megjelennek, akiknek a munkájához bizonyos hangkultúrára és hangteljesítményre van szükség. Akiknek fontos lehet, hogy a megjelenésük, viselkedésük összhangban legyen a megszólalásukkal, ismerjék a hatáskeltés lélektanát, tudják, hányféle hangon lehet megszólalni, vagy hogy mi az a testbeszéd. Hogyan lehet négy-öt-nyolc órán át beszélni, mi a légzés jelentősége, hogyan lehet megőrizni a hangot és fejleszteni a memóriát.


Minő változás! Menedzserek, vállalatigazgatók, vendéglátó-ipari szakemberek, leendő politikusok ébrednek hirtelenjében tudatára annak, milyen fontos is a beszéd. Csak tíz évet kell visszamennünk vagy annyit se, és a rádiós, televíziós szakmát, a tanári pályát leszámítva sehol sem tanították nálunk, hogyan kell beszélni. Talán azért, mert politikusaink egy része úgy beszélt, hogy a kabarékban rendszeres téma volt? Micsoda összekacsintásra adott okot tréfamester és közönség között az a pontosan úgy kiejtett szó, ahogy pártvezéreink mondták! Lehet, hogy pont ezért tekintették állami monopóliumnak a beszédoktatást, ugyanúgy, mint a dohányeladást? Nyilván a diktatúrák lélektana ad erre is választ.


Igaz, tény az is, hogy eleinte a görög szónoklástanítókat is veszedelmesnek tartották. Sőt, kiutasították őket a városokból. Cicero idején azonban a római ifjak már Athénba mentek, hogy az ékesszólást a leghíresebb mesterektől sajátítsák el. Az iskolák megkülönböztették a tanácskozó beszéd, a törvényszéki beszéd és az ünnepi beszéd nyelvét... Az ékesszólást rendszeresen gyakorolták, és a politikai pálya fő kellékének tartották.


De hagyjuk a múltat! A kíváncsiság(om) határtalan, nem érem be a Hangár műhelyének munkájával. Egyik reggel egyszer csak ott találom magam a Hangár-színiakadémia hangmesterség óráján. Kinn süt a nap, ragyog a májusi ég, és a Vérmező utcai ház lakásában - a metróépítés miatt megrepedt házfalak aládúcolásához talán egész erdőt kellett kivágni és ideszállítani - Ladik Katalin költő és előadóművész a hangmesterséget tanítja. A beszédnek azt a határesetét, amikor nem a szavak értelmét, hanem zenéjét tekintjük elsődlegesnek. Hangszerként kezeljük az emberi hangot, hogy a benne lévő zenei lehetőséggel érzelmet, lelkiállapotot, művészi jelenlétet is kifejezhessünk. Az idő, a ritmus, a szünetek, a jelentéktelennek tűnő szavak maguk mögé utasítják a tényeket, a közölnivalót. A szöveg partitúra lesz, tanár és tanulók "meghangszerelik" a mondanivalót.


Kinn, mondom, süt a nap, a bérház belső udvara pedig a megszokott életét éli. Jön a postás, a lakók a függőfolyosón beszélgetnek, leviszik a szemetet és kiporolják a szőnyeget. Az utcán eközben bőgnek a motorok, a rikkancsok kiáltoznak, lopnak a zsebtolvajok, a hordószónokok szidják egymást, a részegek a padokon hanyatt fekve horkolnak - itt benn pedig nyolc-tíz ember játszik a hangokkal, mint a csecsemők vagy a kisgyerekek. Mert a beszéd erre is jó: játszani lehet vele. Egytagú szavak, kéttagúak, mélyek és magasak, zöngések, zöngétlenek. Most kórusban, most kánonban, hogy "láda, láp, lép, lópokróc", most pedig zengjen, mint egy öröm óda, ujjongjanak a szavak!


Itt jegyzem meg, hogy Ladik Katalin nevével a hetvenes évek elején találkoztam először, az újvidéki költőnő phonikus versei, melyeket saját maga adott elő, előbb lemezen érkeztek el hozzánk, majd könyv alakban is. Verssora, hogy "szomorú vagyok, mint egy zászló", bejárta az állandóan fellobogózott szocialista tábort, és felért egy tüntetéssel.


A szavak ujjongása után - itt tartottunk - újabb gyakorlat, suttogás következik. Suttogni is sokféleképen lehet. Sok levegővel és kevéssel. Agresszíven és szelíden. Ha kell, egy egész szabadtéri színpadot töltsön be, máskor éppen fordítva, halkan, nehogy a gyerekek megijedjenek. Beosztani a levegőt, hogy sokáig tartson, hiába suttogni nehéz.


Végül azt mondjuk: már. Először tétován, majd szorongva, majd hűvösen, végül elragadtatva. Már! Ülök boldogan, egy új tudás birtokában. Van valami mámorító abban, hogy - ha akarom - a durva és otromba szavak, mint áruló, csatlós, ügynök, piti, patkány, ráver, köp, razziáz, eszelós, nyálas, elhajlás - semmit sem jelentenek. Csak ritmus mindegyik, hang, szünet, zene, zaj, csend. S ha már a beszédről beszéltünk, szóljunk a nyelvről is, mely - alkalmi hasonlattal - úgy viszonylik az előbbihez, mint mondjuk egy folyó a rajta haladó szárnyashajóhoz. Természetesen a nyelv a folyó, a beszéd pedig a hajó.


Kosztolányi 1933 májusában, épp hatvan évvel ezelőtt egy öt részből álló tanulmányt közölt a Pesti Hírlapban a nyelvről. Dehogy tanulmányt, vallomást! Címe az volt: A lélek beszéde. Kommentár nélkül idézem föl belőle ezt a néhány mondatot. "Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor a leheletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama. Úgy érzem, hogy az élet e nyelvi túlvilág nélkül aljasan állati volna, s a halál még vigasztalanabb, még sötétebb."





Lantos Erzsébet


HangÁr Hangművészeti és Beszédoktató Műhely logo
home more info

   

beszédtanár logó Google+ facebook logóretorika.hu kapcsolatfelvétel skypeeTwitter artList
© Lantos Erzsébet
HangÁr Hangművészeti és Beszédoktató Műhely
Mert a beszéd munkaeszköz!